A Vargyas sziklaszorosa
szerző: Mihály István
A homoródalmási barlangvidék földrajzi helyzete
A Keleti Kárpátok mészkővonulatának egyik legjelentősebb karsztvidékét képezi a Vargyas szurdoka. Ez a sziklaszoros az Észak - Persány hegység északi peremvonalán található, a Vargyas-patak középső szakaszán. Bár kevésbé ismert, kutatott terület, mégis a Székelyföld 215 barlangja közül 123-at, míg a 12 km-es összhosszból 7200 m-t mondhat magáénak. A Kormos- és a Kis Homoród völgye között található, Vargyastól 12 km-re É-ra, valamint Homoródalmástól alig 6 km-re.
Ez a vidék az Észak-Persány legérdekesebb és földtanilag legbonyolultabb egységét alkotja. Köztudott, hogy a Persány-hegység ezen része kőzettani szempontból nagyon heterogén, mozaikszerű összetételű. Éppen ezért a hegység északi határának megvonása szerzőnként nagyon eltérő. Mivel a Vargyas sziklaszorosa ezen hegység északi részén található, a lehatárolás problémája a szorost is érinti, annak ellenére hogy kifejlődése a mészkő elterjedési területére szorítkozik és tektonikai vonalak által tökéletesen közrezárt egység.
A Vargyas-szoros kutatástörténete
Ez a sziklaszoros viszonylag korán, már a XVII. századtól kezdve magára vonta a kutatók figyelmét, akik kezdetben inkább romantikus színezetű, többnyire leíró jellegű munkákat publikáltak. A Homoródalmási-barlang egyike azon barlangoknak, melyeket a hazai szpeológiai szakirodalom elsőként említ. Továbbá, az országban először itt végeztek paleontológiai jellegű ásatásokat (Koch A. 1891).
Az első lépés 1767-ből származik, amely Friedvaldszky János „Mineralogia Principatis Transilvaniae” című munkájában jelenik meg. Ebben csupán említést tesz az Udvarhely-székhez tartozó homoródalmási barlangról, azonban bővebb leírást nem ad róla. 1774-ben Benkő József részletesebben közli a barlang elhelyezkedését, járatait. 1780-ban I.E. von Fichtel, 1793-ban pedig I. Kleinkauf tesz említést a szorosról. Kleinkauf munkájában jelenik meg először a környező települések lakói által még ma is dédelgetett tévhit, miszerint az Almási barlang túlsó kijárata Csíkban található, és hogy ezen keresztül özönlöttek volna a szászok Erdélybe.
Ezektől a leírásoktól eltekintve megemlíthetjük azok neveit, akik felhívták a figyelmet a szurdok barlangjaira, vagy néhány barlangjárat leírásával, észleléseikkel hozzájárultak a barlangvidék megismeréséhez.
Az első nagyérdemű munka Fekete István udvarhelyszéki földmérő mérnök nevéhez fűződik, aki 1835-ben bejárja, felkutatja a barlang járatait és feltérképezi azokat. Kutatásai eredményét és a barlang „aljrajzát” 1836-ban Kolozsváron jelenteti meg. Ezáltal vált az Almási barlang Erdély elsőként feltérképezett és tudományosan kutatott barlangjává.
1839-ben Johan Hintz összefoglalja az előző kutatások eredményeit, melyek célpontját csupán az Almási-barlang (ma Orbán Balázs bg. 1200/14) jelentette, míg a szurdok többi része ismeretlen maradt a világ számára.
1868-ban Orbán Balázs „A Székelyföld leírásában” bővebben foglalkozik a szorossal. Névanyag tekintetében az egyik legértékesebb műnek tekinthető, mivel valósághűen, igazi írói tehetséggel megáldva tárja elénk a sziklaszoros jellegzetességeit, megnevezve a fontosabb sziklafalakat, sziklaüregeket, barlangokat, a védfalak maradványait, a szoroshoz fűződő legendákat, melyeket a környék lakói napjainkra már-már elfelejtettek.
1885-ben V. Hausmann, 1884-ben pedig Albert Bielz foglalkoztak ezzel a karsztvidékkel, azonban az Orbán Balázséhoz viszonyítva ezek a munkák pontatlanok, megalapozatlan elképzeléseket tartalmaznak.
Az első tisztán tudományos jellegű vizsgálatokat Podek Ferenc végezte 1908-1913 között. Érdeme, hogy felhívta a figyelmet a barlangokban nagy tömegben előforduló pleisztocén korú emlősmaradványokra, amelyeket később Valeriu Puşcariu (1926), Mottl Mária (1941-1942), valamint Traian Orghidan és M. Dumitrescu (1957-1958) tanulmányoztak részletesebben.
Értékes, nagyrészt ma is helytálló tanulmányt közölt Strömpl Gábor (1912), melyben főleg morfogenetikai problémákkal foglalkozik. Haáz Ferenc és Jodál Károly (1937-1938), valamint Kessler Hubert (1941) végeztek barlangtani kutatásokat és térképezést. Geomorfológiai szempontból értékes a K.Hubert által végzett kutatás, mivel bebizonyította, hogy a barlangok szorosan összefüggnek a Vargyas teraszaival.
A szoros kialakulásának és geomorfológiai vonatkozásainak tanulmányozása, a barlangok alapos feltárása, térképezése és monografikus ismertetése Traian Orghidan és Margareta Dumitrescu érdeme, 1969-ben látott napvilágot (Lucrările Inst.de Speologie „Emil Racoviţă”). Jelenleg is a legkiterjedtebb forrásanyagot biztosítja, mivel ismerteti a barlangok élővilágát, az ősállattani és régészeti vizsgálatok eredményeit, 40 barlang alaprajzát és részletes leírását, a völgyképződés és a barlangok morfogenetikai fejlődésmenetét.
Említést teszünk Bányai János (1960) közreműködéséről, aki a vidék kőzetfelépítését, annak geológiai jellegzetességeit tárgyalja.
1970-1971 között Kristó András végzett geomorfológiai vizsgálatokat, a problémák feltárásakor azonban nem bocsájtkozik részletkérdésekbe. Geomorfológiailag ez tekinthető a legátfogóbb, legalaposabb munkának. Megjegyzendő, hogy a szurdok természettudományos megismerése mellett jelentős szerepet játszanak a régészeti feltárások is Székely Zoltán, később a székelyudvarhelyi illetve a marosvásárhelyi Múzeum végzett ilyen jellegű feltáró tevékenységet (1969).
Jelentős szerep jut a barlangkutatás, térképészet, régészet, geológia, valamint környezetvédelem terén Dénes Istvánnak, aki szintén óriási információanyagot gyűjtött a barlangokról és magáról a szurdokról, kutatásait azonban nem publikálta.
Utolsóként (de nem utolsósorban!) említeném még Kovács József Szilamért, aki 2000-ben.végzett rétegtani és mikrofácies elemzéseket.
A Vargyas-szurdok és környékének földtani jellegzetességei
A Homoródalmási takarófoszlány vagy szirt, amelyben a Vargyas szurdoka foglal helyet, egy nagyobb vető által kettészelt tömböt képez. Szerkezetileg egy leszakadt darabját képezi az Ejtőkő is, amely a szorostól D-re, a Vargyas patak baloldalán található. A Homoródalmási takaró olisztolitnak tekinthető, mivel fiatalabb üledékek által közrezárt egység. Tulajdonképpen a fiatalabb korú Bukovinai vadflis típusú takaróra tolódott rá.
Sajnos geológiailag mind a mai napig nincs kellőképpen feltárva. A geológiai térképeken csak a határát kijelölő és a Vargyason átmenő vetővonalak vannak feltüntetve, ugyanakkor egyetlen keresztszelvény sem érinti a takarót. Ezidáig a takaró korának a megállapítása is vitatott volt.
Az utóbbi években (2000) Kovács József Szilamér végzett rétegtani és mikrofácies vizsgálatokat a Vargyas szoros mészköveiben. A vető (G8) két oldalán két egymástól kissé eltérő fáciessort nyert, ami a jobboldali tömb megemelkedésével magyarázható. Avizsgált mészkövek kora a bennük meghatározott alga és foraminifera őslénytársulások alapján kimeridgi-alsó titonra tehető. A korábbi meghatározások a mészkövek korát egy szélesebb skálára (titón és alsó apti emelet közé) tették, valószínűleg a területi folytonosság sugalmazása céljából.
A szakirodalom szerint a takaró alsó részét titón korú kompakt, fehér mészkövek, valamint oolitos mészkövek képezik. E fölött pedig összecementált fehér és vörös mészkövek találhatóak (alsó kréta). Erre a takarófoszlányra a szoros területén belül, az Erős tetőszintjében és a Kőcsűrtől keletre az apti emelet rétegei vetődtek rá. A Kőmező teraszfelszínén pedig vulkáni törmelékes anyagokat találunk.
Probléma, hogy legtöbbször csupán töréses szerkezetekről tesznek említést és figyelmen kívül hagyják a szorosban fellelhető gyűrt szerkezetek jelenlétét. Traian Orghidan a szoros felsó részén található antiklinális tengelyről beszél, amit a saját megfigyeléseim is igazolnak. Ehhez hozzátenném azt, hogy a gyűrt szerkezetű mészköveket a szoros középső szakaszán is megtalálhatjuk, pontosabban az Úttörők ösvény melletti sziklafal tövében, 57 m-es relatív magasságon, a Vargyashoz viszonyítva. Ezen a helyen jól kivehető a gyűrt szerkezetre disszkordánsan rátelepült kompakt mészkőtömeg.
A terület tektonikai képét a Kárpáti hegységképződés során létrejött ÉK-DNy-i irányú rátolódási síkok, valamint erre az irányra merőleges Ény-DK irányú törésvonalak szabják meg. Kimutathatóak a geomorfológiailag is jelentkező, de kisebb szerepet játszó É-D irányú törésvonalak is. Ezeknek a törési síkoknak döntő szerepük is volt, mint később látni fogjuk, a völgy és barlangképződés során is.
A törésvonalak legnagyobb részét a pliocénben lejátszódott szerkezeti mozgások hozták létre, amikor a Persány tönkösödött vonulata nem sokkal 1000 m fölé emelkedett. Ennek a törésvonalrendszernek a megjelenése a tűzhányó-tevékenység kibontakozásának előfeltételét jelentette. Schreiber a Homoródalmási takarót átszelő vetőt kérgi vetőként írja le (G8), amely a szorostól északra a neoeruptív lánc tengelyét alkotja. Rădulescu (1964) szerint ezek a képződmények már a magmás tevékenységet megelőző időszakban létrejöttek, kiegészülve az eruptív fázis töréseivel. Ezen kívül regionális és helyi törésvonalak sokasága szeli át ezt a területet, amelynek feltérképezése jelen pillanatban még nem történt meg, valószínűleg a bonyolult összetétel miatt. A másik probléma, hogy kevésbé kutatott terület a pliocén utáni időszak tektonikai vonalainak létrejötte. Nehéz megmagyarázni az É-Persány monoton, tönkösödött felszíne fölé magasodó, morfológiailag jól kirajzolódó homoródalmási takarófoszlányok a vulkánosság utáni tektonikai stabilitását. A geomorfológiai térképeken egyértelműen kirajzolódik ennek a szirtnek a vetők által meghatározott „horsztosodása”.
Egy karsztvidék kialakulása sok hatástényező altál szabályozott összetett folyamatnak tekinthető, amelyben a víz oldó tevékenységén túlmenően egyéb exogén denudációs hatások is változó arányban szerephez jutnak benne. A Vargyas-szurdok egy többtényezős folyamat eredménye, melynek kialakulását befolyásolta a kőzet kifejlődése, rétegzettsége, a törések, repedések, elmozdulások iránya, gyakorisága, a vízfolyások vízjárása és hordalékmennyisége, a környező domborzati egységek fejlődése, az éghajlat, növényzet, talaj stb. Így sorolhatnánk a tényezőket, amelyek közül többé-kevésbé mindegyik érezteti hatását a felszínfejlődés menetében. Az általunk tanulmányozható karsztjelenségek csak egy belső állapotnak pillanatnyi külső megnyilvánulásai. A karszt fejlődése ugyanis nemcsak a felszínen, és nem is csak az általunk tanulányozható barlangkokban játszódik le, hanem a mészkő teljes, számunkra hozzáférhetetlen háromdimenziós tömegében. Éppen ezért a morfogenetikára vonatkozó „vallatási” módszerek alkalmazásánál a legkülönbözőbb endogén és exogén felszínformáló tényezők érvényesülési arányait, valamint a karsztosodó alapanyag sajátosságait kell figyelembe venni.
A Vargyas-szurdok képződésével legelőször Strömpl Gábor foglalkozott még 1912-ben, majd Kessler Hubert és Traian Orghidan valamint Kristó András (1971). Ez utóbbi tekinthető a legrészletesebb munkának. Továbbá utalásokat találunk Schreiber munkájában és sok más, a környékkel foglalkozó leírásokban, amelyek a vázlatosággal jellemezhetőek. Számos probléma vetődik fel a Vargyas bevágódása előtti időszakra vonatkozólag, mivel a fent említett leírások főleg a völgyképződésre összpontosítottak. A Persány hegység mozaikszerű felépítése miatt máig is tisztázatlan a szorost alkotó Homoródalmási takarófoszlány származási helye és a fiatalabb üledékekbe való beágyazódása. A rekonstruálás során csak azokat a momentumokat szándékozom érinteni, amelyek a szoros képződésében közvetve vagy közvetlenül szerepet játszódtak. A felszínfejlődés menetében két szakaszt különítek el:
Egy bevágódás előtti időszakot és a szoros kialakulásának időszakát.
A szurdok és a barlangok kialakulásának időszaka
A pliocén végén, a pleisztocén elején a Hargitáról lefolyó ősfolyók a vulkáni törmeléktakaró lejtésének irányába konzekvens völgyekben folytak, amelyeknek irányát a korábban létrejött törésrendszerek határozták meg. Ez a vízhálózat jelenlegi arculatában is visszatükröződik, mivel a fő vízfolyások párhuzamosan futnak egymással, nagyjából D, DNY-i irányba. A Központi Hargita felől a Baróti- illetve Erdővidéki-medence fele lefolyó Ős-Vargyas az Orbános-tető 950 m körüli szintjén kezdte el a bevágódást. Normális eróziós bevágódása során viszont rövidesen elérte és a Mál tető (930 m) és az Erős (945 m) között feltárta a mészkőrétegeket. A kutatók egybehangzó véleménye szerint a völgy fejlődésében két szakaszt lehet elkülöníteni:
Az első szakaszban a bevágódás, majd a völgyszélesítés a mai völgytalp fölé 100 méterrel emelkedő felső terasszintig tartott, melynek erózióbázis szintjét az Erdővidéki Medence 600-700 méteres feltöltődési szintje jelentette. Kristó András szerint ebben a szakaszban a Vargyas völgye lassabban, és a többi völgy fejlődésétől eltérően vágódott be. Ezt a barlang- és terasz-szintek hiányával, valamint a folytonos bevágódással magyarázza. Az általam elkészített 5 méteres szintközű területdiagram alapján jól kirajzolódik a bevágódás szakaszossága, amelyek úgynevezett teraszszinteknek felelnek meg.
Ennek alapján a Kőmezeje síkjáig (100 méteres relatív magassság) 5 szakaszt lehet elkülöníteni, ahol a fokozatos területnövekedés után hirtelen csökkenések majd fokozatos növekedések következnek egymás után. A Kőmező síkja alatti terület kiugrásai tökéletesen megegyeznek a terasz- és barlangszintekkel, amelyhez a Vargyas pataknak a szorosban való csekély esése (25 m / 4km) is hozzájárul. Mivel a Kőmező síkja feletti völgyoldalakon a terasz és barlangszintek hiányzanak, elképzelhetőnek tartom, hogy az esés tényezők és a lejtők intenzív pusztulása miatt nyomai kevésbé maradtak fenn. Bizonyítékul szolgál a 883 méteren talált barlang is, amely a folyóvíznek ezen a szinten történő stagnálására utal (lásd a korrelációs térképet).
Jól megfigyelhető a szakaszosság a szilafalak lefutásában is, amelyek kis sziklateraszokban, sziklagerincekben jutnak kifejezésre. A tetőszintek fejletlen karrosodása arra utal, hogy a vulkáni takaró megfelelő vastagsága miatt az areális karsztosodás kizáródott a denudációs folyamatból, tehát a takaróréteg gyakorlatilag nem bocsájtott át korrozióképes vizet a karszt számára. A mészkőfelszín csak lineárisan került érintkezésbe a vízzel, minek következtében litoklázis rendszere csak csekély mértékben tágulhatott ki a gyors bevágódás miatt. Ebben a szakaszban csak rövid eróziós barlangok, alámosott sziklafalak, sziklaüregek uralkodtak, melyeknek időközbeni felszámolódása teljesen egyértelművé válik. Tehát az első szakaszban a bevágódás a 100 méteres teraszszintig tartott. Itt hosszabb stagnálást kell feltételeznünk, amelynek során a völgy a mészkőterületen is kiszélesedett. Ebben a szintben találkozunk az első intenzívebb barlangképződéssel is, amelyet csupán az Erős oldalában találhatunk meg. Ez a szint némiképpen fel is töltődött, részben a Vargyas által szállított hordalékokkal, amit bizonyítanak a Kőmezeje szintjében található szarmata konglomerátumokból származó kavicselőfordulások. Másrészt a környező magaslatokról suvadásos mozgásokkal erre a szintre került andezittörmelékkel keveredett agyagrétegek felhalmozódásai. Így vált ez a szint fedett karszttá. A 100 méteres szint fölött található három jelentősebb barlang jelenléte újabb problémákat vet fel a völgyképződésre nézve. Ez a barlangszint 150-170 m-es relatív magasságon és csupán az Erős oldalában található meg. Az alatta található 100 méteres barlangszint is 10 méterrel fennebb tolódik, amelyet az Erős tömbjének időközbeni emelkedésével hozhatunk összefüggésbe. Ennek a szintnek a kialakulására az Orbános tető alatti lépcsők utalnak.
A második szakaszt egy újabb bevágódás jellemzi, amely a tulajdonképpeni szurdok kialakításától kezdve még napjainkban is folytatódik. A 100 m-es általánosan kifejlődött szint az Erdővidéki medence 600-700 m.-es pliocénvégi tófenék szintjéhez kapcsolódik. (Orghidan) Strömpl G. feltételezi, hogy a szurdok gyors kivésését valszínűleg az Olt alsórákosi szorosának kialakulása, az Erdővidéki tó lecsapolódása, tehát az erózióbázis gyors süllyedése idézte elő. M. Iancu szerint a pleisztocénben az erdővidéki medence intenzív süllyedésével egyidőben az É-Persányban emelkedő mozgások mentek végbe, amely jelentős mértékben hozzájárult a szurdok további alakulásához. Strömpl szerint a 100 m-es teraszszinten a Vargyas középszakasz jellegű volt, aminek kanyargós medre fokozatosan szélesített és töltögetett. Ilyen viszonyok között érte az újabb bevágódás, amelynek következtében kanyargósan vágódott be kanyonszerű völgye. Azonban a szurdok kanyargós jellegét semmiképpen sem lehet a kanyargós folyó szimpla megkövesülésével magyarázni (Kristó A.). Ha tekintetbe vesszük a szurdok tektónikai viszonyait, a vetők irányát a Vargyas kanyargósságának magyarázata egyértelművé válik. Világos, hogy a szoros ÉNy-DK-i majd ÉK-DNy-i irányát a törésvonalak határozzák meg, tehát a tektónikai tényezők még az epigenetikusan bevágódó szurdok helyét is meghatározták. Akár az Erdővidéki-medence lecsapolódása, akár az intenzív süllyedés a bevágódás oka, egyértelműen leszögezhető, hogy a szurdok kialakulásának második szakasza a pleisztocénben ment végbe. Ezt igazolják az ős-állattani vizsgálatok is, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a 20-40-70 m-es valamint a 100 m-es barlangszintek pleisztocén állatfajok lelőhelyei, tehát pleisztocén képződmények. Az alattuk elhelyezkedő 5 m-es és a mai aktív barlangi szint pedig holocén képződmény. Mivel a barlangok a Vargyas völgyével szingenetikusan fejlődtek, a barlangok lerakódásai kormeghatározóak a Vargyas teraszaira nézve is. A barlangi szint és a neki megfelelő terasz-szint a Vargyasnak ugyanabban az időben alkotott morfológiai képződményei. Tekintettel arra, hogy a völgyi teraszokon ritkán akadunk kövületekre, míg a barlangoknak finomabb és védettebb helyein felraktározódott lerakódások kövületgazdagsága pontosabb szintezését engedik meg a fiatalabb korú geológiai formációknak. Azonban az őslénymaradványok kiértékelésével elég nehéz lenne a teljes barlangképződési időszakot megállapítani, mivel ezek a barlangok kialakulása utáni időszakban jelentek meg. A víz által besodort állati maradványok csontjai nehezen felismerhetőek a koptatottságuk miatt. A barlangban található üledékek alsó- és felső szintjének pollenanalízise pontosabb és megbízhatóbb választ adna a barlangképződési időszak hosszára nézve, amely a jelen pillanatban még nem történt meg. Mottl Mária vizsgálataiból kiderül, hogy az 5 m-es szint barlangjai 10000 évnél idősebbek, a pleisztocén végén jelentek meg. Érdekes elgondolkozni azon, hogy 10000 évtől napjainkig ennek alapján a Vargyas csupán 6 métert vágódott be. Ennek a relatív hosszú időn keresztül tartó csekély bevágódásnak egyetlen ésszerű magyarázata van, éspedig: a patak eróziós munkáját az év legnagyobb részében a földalatti meder tágítására fordítja, de a véséshez szükséges keményebb kavicsok, hordalékok legnagyobb részét a Vargyas medrében hagyja. Ennek bizonyítékai az aktív barlangrendszerben található óriási iszapfelhalmozódás. A 25 m fölötti barlangokban már a java glaciális lerakódások találhatók, aurignaci kultúrával.
Összegzésképpen a barlangi lerakódások földtörténeti párhuzamosításának még csak a kezdetén vagyunk, melynek letisztázására pontosabb módszerek szükségeltetnek.
A második szakaszban végbement bevágódás 4 barlangszintet hagyott hátra, valamint jelenleg is alakítja a legalsó, aktív barlangokat. A szurdok kialakulásában a kutatók egybehangzó véleménye alapján a normális lineáris eróziónak volt döntő szerepe. A barlangi beszakadás elmélete kizárt dolog, mivel a barlangok a völgy mélyüléssel szingenetikusan fejlődtek ki és csak ritkán szelte keresztül a folyóvíz a járatokat. Nyilvánvaló, hogy a völgymélyülést elősegítette a barlangképződés is, ott ahol az alsó barlangjárat iránya egybeesett a völgy irányával. Ilyen szakasz lehetett az Ugron nyaka körüli terület.
A völgymélyülés ritmikus jelenség volt, tehát nem folyamatosan gyors, hanem stagnáló, barlangképző szakaszokkal. Ennek okai a pleisztocéni éghajlatingadozásokban keresendőek, melyek a munkavégző képesség ingadozásait tették lehetővé. Alárendeltebb szerep jut a helyi erózióbázis változásainak, melyeket a függőleges mozgásfolyamatok pozitív vagy negatív irányban befolyásoltak. A völgyfejlődéssel párhuzamosan ment végbe a felszíni formák fejlődése is. A sziklafelszíneken végbement a karrosodás folyamata, amelyeknek kezdeti stádiuma az utólag lepusztuló fedőtakarónak köszönhető. A felszínalatti vízrendszert a törési síkok mentén kialakult dolinasorok táplálták. Valódi csupasz karszton képződött dolinát azonban alig találunk. A Kőmezeje karszt-fennsíkján, mivel agyagos-andezites törmelékanyag borítja, jellegzetes suvadásos-dolinás térszín jött létre. A dolinák eltömődésével az átmeneti formák egész sora alakult ki. Az ellenálló kőzettömbök kipreparálódtak sziklatarajokká, piramisokká, míg a meredek lejtőket beborították a törmelékhalmok.
A Vargyas –szurdok barlangjai
A szorosban jelenleg az öt zsombolyt, valamint az ősvíznyelőt leszámítva 109 kataszteri számmal ellátott barlang található. Nyilvánvaló, hogy ezeken kívül még rengeteg sziklaüreg fellelhető a szorosban, amelyek nem tesznek eleget a barlanggá nyilvánítás kritériumainak. A barlangok jelenleg feltárt összhossza eléri a 7410 métert, azonban a legtöbbjük (82 %) 50 m-es hosszúságot sem éri el, csupán 20 barlangnak van 50 m feletti hosszúsága, és csak 10 haladja meg a 300 m –t. Az utóbbi években az aktív járatrendszernek több, mint 2 km-es feltárásával a korábban legnagyobbnak nyilvánított Orbán Balázs barlang a második helyre szorult vissza (1522 m). A barlangok eredetét tekintve elmondható, hogy kialakításukban a folyóvíz eróziós tefékenysége játszotta a fő szerepet, melyhez a víz oldó tevékenysége csak másodlagosan járult hozzá. Mivel a szorost vízben gyengén oldódó mészkövek építik fel, a barlangok kialakítását a tektónikus preformáltság tette lehetővé. Ez visszatükröződik úgy a barlangok keresztszelvényében és alaprajzában, mint a bennük fellelhető formai bélyegek.
A Vargyas-szurdok barlangjai normális eróziós folyóvölgy-mélyülésnek a karszt mélyén való sajátos megjelenését tükrözik vissza. Mivel vulkáni takaróréteg borította, a barlangok ismertető jelei a fedett karsztra emlékeztetnek. Az autogén karsztosodás mészkő kisterületén való felszínrekerülése miatt csak lokális szinten játszott közre a mélykarszt denudációjában. A barlangok ismertető jegyei a következők:
· A barlangfolyosóknak csak a mély karsztidegen hordalékréteg alatt van mészkő aljzata, és az alagutak mederkitöltésében minden esetben a barlangot rejtő anyakőzettől eltérő, folyóhordalék eredetű akkumulációt találunk. pl. az Orbán Balázs barlang előcsarnokában ez a hordalékanyag eléri a 6 m-es vastagságot.
· A legtöbb barlangban az eróziós folyamatokat helyi erózióbázis süllyedését folymatos medermélyítéssel követték, ezért többnyire sima mészkőfenekük van. Legtöbbször a barlangfolyosószelvénye háromszög alakú, míg a teljes eróziós tevékenység hiánya esetén trapéz alakú barlangjáratok alakultak ki. A Vargyas-szurdokban a nemkarsztos vízgyűjtő felszín völgyhálózatával szingenetikusan fejlődtek a barlangok is. Erre bizonyíték, hogy a Vargyas barlangszintjei megegyeznek a szoroson kívül található teraszszintekkel, valamint a ma uralkodó karsztdenudációs folyamatok is erre utalnak.
· Alaprajzuk a tektónikus preformáltság következtében a folyó vízhálózatától eltérően töréses, szögletes lefutású. Tágas főáguk éa ebbe torkolló kevésbé tágas mellékágaik vannak. A 20 m-nél kisebb barlangok legtöbbször egy kőzetrepedés kitágított szakaszát jelentik, kivételt képeznek az úgynevezett „abráziós” barlangok, melyeknek fülkeszerű formáját a Vargyas alámosása hozta létre.
· A barlangok az egyidőben képződött járatok viszonylatában közel egysíkú kiterjedésűek. A víznyelő irányából a forrás irányába lejtenek, amelynek alapján jól mghatározott szintekbe lehet sorolni őket. Helyi eltérések is mutatkoznak, melyek az Erős és a Mál tömbjének egymáshoz viszonyított elmozdulásából jöttek létre.
· A barlangbejáratok többnyire a Vargyas vonalára merőlegesek, amelyeknek bejáratát nem a barlangbeszakadás, hanem a Vargyas mélyülő eróziója tárta fel. A völgy két oldalán azonos szinten egymásal szembenéző bejáratok is fellelhetőek.
· A barlangképződés során az erózióbázis szintjének süllyedésével a barlangok a forráshely közelében térbeli deltásodást mutatnak. Ez a 45-ös barlang előtt végbement beszakadással, valamint a barlang belsejében való járatdivergációval magyarázható. Korábbi formái sajnos nem maradtak fenn.
· Főleg az alsó barlangszintek sziklafalain jól negfigyelhetőek a hidraulikus áramlási mélyedések, áramláskagylók. A barlangok általában cseppkövekben szegények, de egyes kisebb barlangok esetében ez a folyamat erőteljesebben jelentkezik.
· A szurdok foszilis barlangjai többnyire melegek, a nyári hónapokban a hosszúságuk függvényében a hőmérsékletük 8 – 16 Co között van. Csupán a Lublinit, a Lapos, valamint a 7-es számú barlangok hidegebbek: 5-7 Co nyáron. Ezek a bejáratnak magasabban való elhelyezkedéséből (Lublinit), valamint a kőzetrepedéseknek az aktív járattal való összeköttetéséből adódnak.
· Kiemelhető a barlangok élőlény-és kövület gazdagsága
A barlangszintek
A szurdokban fellelhető barlangok 7 jól elkülöníthető szintbe sorolhatók be, a Vargyashoz viszonyított relatív magasságuk alapján. Ezek magasságának megállapítását és szintekbe való besorolását a felhasznált irodalom, valamint a szorosban végrehajtott méréseim alapján végeztem el. Szembetűnő az a tény, hogy a megállapított barlangszintektől való eltérések a magasabb szinteken fordulnak elő, ami a pleisztocénben végbement emelkedésekkel magyarázható. Ehhez hozzájárult a Vargyas mészkőtömbjének korábbi időből származó összetöredezettsége is, amely lehetővé tette a fent említett eltérések megjelenését. A sziklafalak alámosásával keletkező kisebb üregek nem a Vargyas stagnálási periódusaihoz kötődnek. Ilyenek a 103-as, 101-es, 32-es, 15-ös, 122-es barlangok. A szorosban korróziós barlangok is megjelennek, legtöbbjük az Ugron nyaka D-i oldalában található. Ilyenek a 118, 94, 12, 99, 78, 100-as számozású barlangok. A Nagy Dolina barlangjai helyi jellegűek, nem kötődnek a barlangszintekhez. Gyakori eset, hogy a megfelelő szélességű litoklázisok kidolgozottságát a Vargyas nem a stagnálási periódusok alatt hajtotta végre. Ilyen barlangok közé tartozik a 75, 52, 107-es sziklaüreg. A Kőfalas (1200/36) barlangnak a 70 m-es szinthez való kilenc méteres emeltségét a fent említett emelkedő mozgásokkal magyarázhatjuk. A 150 – 170 m-es szint barlangjai csupán az Erős oldalában jelennek meg, és a 3 barlangjukkal való képviseletük miatt sokáig nem tekintették „szintalkotónak”. A szoroson kívül található azonos magasságon elhelyezkedő teraszszintekhez azonban szorosan kapcsolódnak. A 883 m-en talált egyetlen barlang már nem szintalkotó, csupán a Vargyas egykori szakaszosságának bizonyítéka. Az áttekinthetőség érdekében az alábbi táblázatba foglalom a fent említett barlangszinteket.
